Ezért - is - remek dolog sörblogot írni. Mert néhanap csodás kincsek kerülnek az ember kezébe. És nem felkapott 100 Ratebeer-pontos sörökről lesz szó, hanem - úgy látszik az utóbbi időben megtalálnak a sörtörténeti témák - ismét a kultúrtörténet egy szeletkéjét vettem górcső alá. A komlóról írt poszt kapcsán dr dodó - régi lelkes olvasó és kommentelő a sörös blogokon - elküldte a Magyar középkori szeszes italok története című doktori disszertációjának kéziratát, amire mohón rákaptam, és most pár szemelvényt meg is osztok a nyájas olvasókkal. Ezúton is szeretném felhívni a Corvinus Egyetem figyelmét a sörmesteri képzéshez, a Sörtörténet tantárgy kapcsán - a saját szakterületén komoly és szuggesztív szakember nyelvész helyett - egy mély tudású bő témaismerettel rendelkező (sör)történészre.

De visszatérve a témához, a dolgozatban fontos szerepet kap a honfoglaló magyarság italkultúrája, és nagyon frappáns ugyanakkor rendkívül következetes gondolatmenet alapján bizonyságot kaptam néhány meglepő dologról. A lovasnomád hujhujjozó ősmagyar-romantika jellegzetes kelléke a kancatejből erjesztett kumisz, és mi műkedvelő sörblogolók is szentül hittük, hogy a boza mindig ott lötyögött a kalandozó magyarok ivószarujában. Hát, egy újabb álomnak lőttek, ezért is a kérdőjel a címben. Elképzelem néhányunk arcát, és kábé én is így nézhettem ki, amikor kibontakozott előttem, milyen toposzokkal volt tele a fejem idáig.

A kumisz - elfelejtve az ezeréves évforduló környékén beágyazódott tévhiteket - alapvetően a belső-ázsiai népek, főleg a mongol területek jellegzetes itala. Erjesztett kancatej, ami a tehéntejnél jóval több, de még az emberi tejnél is magasabb tejcukor-tartalommal bír, így nagyon könnyen erjeszthető még a hideg éghajlat alatt is. Ám a nomád népek nyugatra vonulása közben egyrészt más faunával találkoztak, és az éghajlati viszonyok (az éves középhőmérséklet jóval magasabb volt) is egész mások a Volga-vidéken és attól nyugatra. Ez egyrészt lehetővé teszi más értékesebb italok készítését, és a vándorlás közben a cserekereskedelem mellett a kultúrák is cserélődtek, így ha elfogadjuk, - ezt azért vetem közbe, mert számtalan elmélet van arra is, hogy a magyarság ki sem mozdult soha a Kárpát-medencéből -  hogy őseink Etelköz, Levédia útvonalon érkeztek mostani lakhelyünkre, akkor bejárták ugyanazt az utat, mint a szkíták, hunok, szarmaták, bolgár-törökök, avarok. Hajdan magyar őstörténetből az egyetemen mi is végigrágtuk magunkat az alap forrásműveken. Hérodotosz, Ibn-Ruszta, Bölcs Leó stb. a szkíták és a magyarokról írt beszámolóikból és egyéb régészeti leletekből megállapíthatóak az alábbiak:

• őseink valószínűsíthető, hogy Belső-Ázsiában még ittak kumiszt. Nyugatra vándorlás közben fokozatosan áttértek más szeszes italokra - bor, méhser, nyírvíz (a nyírfa törzsének megcsapolásával nyert erjesztett ital) és - egyelőre - komlózatlan sör. Kumiszt csak olyan esetekben ihattak, amikor szállásterületet váltottak és / vagy hadjáratra vonultak, tehát nem állt rendelkezésre a begyűjtött gabona, illetve idő hiányában csak a lovak teje állt rendelkezésre. Egyfajta kommandós, túlélő cucc volt a szükségben a kumisz - az elemzés szerint.
• a kancatejet bár ismerték a Kárpát-medencében, erjesztve a X-XI. századtól egyáltalán nem fogyasztották, csak a 19. sz végén 20. század elején került be újra divatos "reformtáplálékként" a kefír mellett az étkezési kultúrába
• a jellegzetes nomád ital - mivel a szőlőtőke 3-5 év alatt fordul csak termőre és a szőlő levéből bort is csak lassabban, több hónap alatt, lehet készíteni  - a méhser (márc) mellett a sör és a nyírvíz volt.
• A sör meglétére kultúránkban - amellett, hogy a magyarok a környező alávetett szlávoktól szereztek ("einstandoltak" - ez más lovasnomád népeknél is jellemző, hogy az alávetett népektől szereznek italokat és más tárgyakat, termékeket) és valószínűleg tőlük tanulták el a készítést - egy alábbi tény is bizonyítékot adhat:

"a magyarok sörfőzésére szeretném felhasználni László Gyula érvrendszerét is, aki a nomád magyarok sörfőző mivolta fölött tört lándzsát. László a következőket sorolta fel a magyarok sörözését bizonyítandó: ismertté vált előtte egy X. századi volgai bolgár esküforma, amelyet Szent Vlagyimir idejében mondtak el békekötéskor. Ez így szólt bolgár részről: „Addig lesz közöttünk béke, míg a kő úszni, s a komló alámerülni fog.” Ez az eskü jellegzetes keleti esküforma, amely lehetetlenségek emlegetésével biztosítja a szerződés betartását. A komló kétségtelenül a sörfőzésre utal az eskü szövegében, de a kő is, ugyanis a nomád népek agyagedény helyett inkább fa- és bőredényeket használtak, ezek alá viszont nem lehetett alágyújtani, ehelyett forró köveket dobtak beléjük, és így főzték meg ételüket (italukat). A régi bolgár eskü tehát pontosan ezt a sztyeppei sörfőzési metódust mutatja be, és valószínűleg ezt a módszert használták a magyarok is. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy mind a bor, mind a sör vándorláskori jövevényszavak, melyeket török népektől vettünk át. A magyar sörfőzés egyik legkorábbi emléke a pannonhalmi apátságban őrzött egyik oklevél, 1086-ból. Ebben szerepel egy Komlóaszó nevű völgy, azaz itt már nagyban, szakértelemmel termelték a komlót, amely csakis a sörhöz szükségelhetett nagy mennyiségben. Érdekes az is, hogy a tejbőségben élő mongoloknak is kellett télire valamilyen más (szeszes)ital, a földműveléshez sokkal jobb adottságok között élő magyarok pedig mellőzték volna a sört? Biztosan nem. László Gyula gyűjtése, a sör és a komló vándorláskori felbukkanása együttesen kétségtelenné teszik, hogy a sörfőzés már a honfoglalás előtt is létezett a magyaroknál." (Idézet a disszertációból)

Sok szó esett már korábban is - például Bandusz Köleses söre kapcsán - a bozáról, ami széles körben népszerű Törökországban és a Kaszpi-tenger környéki országokban. Ez egy gyorsan erjeszthető malátázatlan sörtípus, melynél a kölest - mivel nagyon apró a gabonaszem - nem csíráztatják, hanem lisztté őrlik, és az ebből gyúrt gabonapogácsát aszalják, erjesztik és főzik bozává. Nem is komlózták, így napok alatt el lehetett készíteni. Nagyon csábító, hogy ezt a kalandozó magyarokra alkalmazzuk, ám a forráskutatás mást mutat.

A boza ugyanis kimondottan a Kárpát-medencébe a magyarok után betelepedett jászok, kunok söre volt, forrásaink is így emlékeznek meg róla. Ezt mutatja például az ún. Jász-szójegyzék 1422-ből, amelyben először említik a bozát. Érdemes idéznünk Oláh Miklós munkájából is, aki a következőképpen fogalmazott:  „… a kun mezőkön az odaszállított borokon kívül a kunok ismernek egyfajta italt, melyet kölesből és vízből sajtolnak a maguk módján, ezt bozának nevezik."

Lelkes amatőr szesztörténészeknek meg Pável kolléga állított össze dr dodó-tól, azaz Marton Szabolcstól egy kis
kutatható irodalmat:
- Marton Szabolcs..  Az italok és az italozás története : jegyzet / Marton Szabolcs..2. bőv., jav. kiad..
Szeged : JATEPress, [2006].
- Marton Szabolcs..  Középkori szeszesitalaink színei : vörös- és fehérborok, világos és barna sörök.. -- p. 81-97.
in : Medievisztikai tanulmányokşdSzeged Szegedi Középkorász Műhely 2005
- Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2005. június 9-10.) előadásai /
szerk. Marton Szabolcs, Teiszler Éva ; [közread. a] Szegedi Középkorász Műhely.
- Marton Szabolcs..  Az italok és az italozás története : jegyzet / Marton Szabolcs.. -- Szeged : JATEPress, [2004]. 
- Marton Szabolcs..  Az égetett szeszek és az emberiség / Marton Szabolcs.. -- Szeged : Bába, 2002

Képek forrásai: Vándorló magyarok - kumisz - boza