Néhány hete egy új kampányt indított a Heineken Hungária a Soproni Frissen Csapolt promotálására – egy olyan sörére, ami már közel egy éve a piacon van, és aminek alapvetően a marketing adja a velejét: cutting edge csomagolópapírba tekert palack, a frissesség hangsúlyozására a tejhűtőből árulva. De hogy mi jelent valódi különbséget a sima Sopronihoz képest, azt már jóval nehezebb kideríteni; a Soproni weboldala a következő enigmatikus magyarázatot adja:

A Soproni Frissen Csapolt alapja a Soproni Klasszikus sör, azonban a különlegesen tiszta és hűsítő íz az összetevők arányának módosításával jöhetett létre. A sör 3 „ellensége” a fény, a hőmérséklet és az idő. A Soproni Frissen Csapolttal pontosan ezeket a káros tényezőket szeretnénk elkerülni. Védjük a fénytől a papírcsomagolás által, folyamatosan hűtjük a sörgyártól egészen a boltba bekerülésig, és csak 45 nap a termék szavatossági ideje.

Az összetevők arányának módosításának említése sok konkrétumot nem árul el, a Frissen Csapolt, akárcsak az alapsör, vízből, árpamalátából, kukoricagrízből és komlóból készül, és éppúgy 4,5 alkoholszázalékos. A további említések az idézetben mind valamiféle fordított logikát követnek, hiszen nem attól lesz egy sör más, hogy folyamatosan hűtik és 45 napos szavatosságot adnak rá, hanem azért kell hűteni és 45 napos szavatosságot adni rá, mert más. A papírcsomagolásra ki sem térünk, hiszen világklasszis sörök is egész jól elvannak nélküle. A lényeg persze, mint azt a sörgyártás világában valamennyire (pl. nálam jobban) jártasak már rég kitalálhatták, a pasztőrözés lehet, ami a Frissen Csapolt esetében nagy valószínűséggel visszafogottabb, mint a többi (egy-másfél évig szavatos) nagyüzemi sörnél, ennek folyományaként pedig több olyan fehérje marad meg benne, ami többlet ízanyagokként képes megjelenni a fogyasztás során.

A feladat ennek a hipotézisnek a tesztelése, mely célra egymás mellé állítottam egy sima Sopronit, egy Frissen Csapoltat, illetve kontrollmintaként egy 1895-öt, ami ugyebár a márka kukoricagrízmentes, prémium kabalafigurája. A minél hitelesebb végeredmény érdekében, egy kis mini-vakkóstolást szerveztem össze: elővettem három egyforma poharat, a három üveg sört, majd megkértem a feleségem, hogy számozza be a poharakat, töltsön mindegyik sörből nagyjából ugyanannyit egy-egy kiválasztott pohárba, majd egy papírra írja fel, melyikbe mit töltött. Ezt követően leültem a poharak elé, és megpróbáltam azonosítani, melyikben mi lehet.

A kettes számot kapó 1895-öt elég hamar ki lehetett szúrni, mert egy fél árnyalattal sötétebb a többinél, így innentől csak a két fennmaradó minta azonosítása volt érdekes. A három pohárhoz a következő jegyzeteket gyűjtöttem össze (amik persze tele vannak pillanatnyi, asszociatív benyomásokkal, szóval túlzott tűpontosságot kár bennük keresni):

1. Édeskés, észteres illat, relatív tiszta íz, kisszemű szénsav, kiérezhető kukorica, lágy test, kissé rágógumis-malátás erjedési jegyek, viszonylag egyértelmű komló. Tűrhető hab.
2. Észteres-pilsenisörös illat, egyszerű komlóíz a már ismert, de most relatív háttérbe szoruló rágógumis malátássággal, kissé savanykás-száraz kortyvég, érezhetően alkoholosabb. Közepes hab.
3. Szokás szerint észteres, de megintcsak édeskés illat, vékony test, savanykás, markánsabban kukoricás alap, a komló itt is hangsúlyos. A hab minimális.

Mindezek alapján arra a vakmerő feltételezésre jutottam – ami be is igazolódott –, hogy bizonyára az első a Frissen Csapolt, továbbra is a második az 1895, és kizárásos alapon az utolsó a klasszik Soproni. Az első és a harmadik minták között az volt a fő különbség (ezzel választ adva a cikk címében feltett kérdésre), hogy az alapvetően jelen lévő éles, tapintható kukoricagríz-savanyút valamennyire elrejti a Frissen Csapolt teltebb, kerekebb íze, ami, legalábbis a felületes benyomásaim alapján, jó eséllyel származhat a visszafogottabb hőkezelésből. Kissé meglepő módon mindegyik sörben érzékelhető volt a komlózás is, a kategóriájukban ez nem tűnik magától értetődőnek.

Lazábban kapcsolódó, mindenesetre meglepő felfedezés volt, hogy a Soproniknál valamilyen egészen sajátos élesztővel dolgozhatnak, mert mindegyik sörben (az 1895-öt is ideértve) meghatározó volt az a fajta észteres rágógumisság, amit alapvetően a bajor búzasörökben lehet felfedezni – de persze bizonyára kitenyészthető olyan lagerélesztő-törzs is, ami tudja ezt. Ez az észteres élesztősség olyan erősen kiemelte a malátás édességet mindegyik sörben, hogy mellettük mind a komló, mind a kukorica jóval visszafogottabban érződött, így a megszokott magyar nagyüzemi olcsósörös hangulat helyett valami egészen obskúrus, szokatlan karakter volt mindegyik Soproni sajátja. Ez nyilván borzasztó viccesen hangzik mindenki számára, aki rendszeresen iszik magyar multicéges sörmárkákat, mert most tulajdonképpen az ország többségi tapasztalatát magyarázom úgy, mintha egy Attenborough-dokumentumfilmben lennénk, mindenesetre a Soproni a jelek szerint kialakított egy sajátos arculatot, ami ugyan továbbra is meglehetősen művi, és nem túl harmonikus, mindenesetre jól elkülöníthető a versenytárs márkáktól. Már persze ha azok nem fordultak ugyanilyen irányba, mióta legutóbb kóstoltam őket.

Kapcsolódó szomorú meglepetés, hogy az 1895 sem volt érdemben jobb a két másik világos Soproninál, a hangsúlyosabb komlós karakterek mellé nem társul sem magasabb harmónia, sem kifinomultabb karakter: az imént tárgyalt Soproni-íz mellett alig marad helye bármiféle szubmárkai szintű különbségnek.

A lényeg mindenesetre annyi, hogy a Frissen Csapolt valóban jobb, mint a sima Soproni, bár a különbség van annyira jelentéktelen, hogy akit foglalkoztat ekkora előrelépés, az valószínűleg eleve inkább valamilyen jobb sört vesz inkább. A kukorica kevésbé érződik, a kortyok kerekebbek, és persze megkapjuk hozzá a teljes csomagolópapíros-tejeshűtős turbómarketing-csomagot is.