Húsvét idején persze rengeteg főzősör fogyott a konyhai munkálatok közepette, és a báránysült meg a sonka mellé is lecsúszott egy-két jóféle darab Schlenkerla, Weltenburger és más bajor meg cseh csodák, de az ünnepben az ünnepnek mégis a De Molen ízesített Imperial Stoutja, a tengeri sóval és chilivel bolondított Spanning & Sensatie ígérkezett.

A De Molent már többször bemutattam, de természetesen azóta is szorgosan gyűjtöm a trófeákat. Sokszor áradoztam már az informatív címkéiről (minden rajta: szín, Balling, keserűség, alkohol), hogy nem fél évre, hanem minimum 5 (de sokszor 20+) évre készítenek söröket. Úgyhogy kellő rajongással és tisztelettel bontok fel a malmos főzdétől bármilyen palackot, nem csak úgy benyúlok a hűtőbe, és kikapom az esti BL-meccs, vagy éppen az Indiana Jones mellé kísérőnek.

A Spanning & Sensatie 9,8-as alkohollal, 24,2-es szárazanyaggal koromfeketén csillan a pohárban. Bézses habja hamar eltűnik, de ezt ilyen paraméterek mellett nem kértem számon. Rögtön érkezik az illat-orgia, mazsola, szilva, füge, csokikrém, kis kávésság, és a chilinek köszönhetően egy narancsos-paprikás vonal is társul mindehhez. A pohárból újra illatozva kapunk még egy jó adag tejcsokit, mogyorókrémet és diós süteményt. Illatban nagyon a helyén van.

Megízlelve megvannak az szokásos Imperial Stoutos jegyek. Most először éreztem azt, hogy a De Molen általam kóstolt Imperial Stoutjai valahol egy közös tőről erednek, és csak kis módosításokat kapnak az egyes söreik. Mintha egy alap-pizzára, na jó ez azért kicsit erős hasonlat, tehát egy szuperfinom desszertre mindig más-más csipet izgalmat halmozna a cukrász, azaz esetünkben a főzőmester, aki egyszer valamire nagyon ráérzett és azt nem akarja elengedni. Itt ezen az alapon jelenik meg az enyhén csípős paprika, de még a garatban érezhető melegség is nagyon selymes, visszafogott, majd bejelentkezik a só, és pikánsan kapcsolódik a leheletnyi füsttel karöltve az ízekhez. Aki kóstolt már sós karamellt, és szereti, az ráismerhet ezekben az ízekben. A chili és a só másik szerepe, hogy az édességet jelentősen letompítja, és a Saaz és a Premiant (egy tripla alfasav-tartalmú Saaz-komló nemesítés) komlók elegáns, száraz keserűje dominál az ízekben. A De Molennél ezek visszatérő alap-komlók - nem angol-amerikai komlókat használnak - az Imperial Stoutokban, nagyon ráéreztek ezekre, és talán emiatt is ilyen elegánsak a csúcssöreik. Ez a száraz elegancia marad meg a garatunkban egy kis chilis melegséggel és elég jelentős keserűséggel, de ez messze más, mint egy IPA agresszív összerántó keserűje, inkább a bölcs nyugalom letisztult íze ez, amit hosszan, elmélkedve forgattam a számban és közben el is fogyott a sör.

És a legviccesebb, hogy amikor elfogyott, abban a percben nem is jött annyira be. Mint egy jó film, ha rosszkor nézi meg az ember. Például amikor először láttam a Ponyvaregényt, egyszerűen nem éreztem a ritmusát, nem jöttek annyira át a poénok, rossz pillanatomban kaptam el. Másodszor nézve meg óriás rajongó vált belőlem. Valahogy így lehet ez evvel a sörrel is, és azóta érett bennem kicsit az élmény, és kezdem, de még csak kezdem megérteni. Így megírva pedig vissza is került arra a - jól megérdemelt - polcra a rangsorban, ami megilleti...