Kortyondi bloggertársam már jó ideje duruzsolt a fülembe, hogy kóstoljam meg a St. Bernardus Abt-ot, de valahogy mindig elmaradt, azonban legutóbb, mikor összeakadtunk Gergőnél a Csakajósörben, nem volt menekvés, egyszerűen a szatyromba tette a többi sör mellé (ne aggódj Gergő, kifizettük...). Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon nem ellenkeztem.

Mielőtt a helyre kis flaskát kibontanám álljon azért itt egy kis történeti áttekintés. A francia földről Flandriába, Watou falucskába menekült trappista szerzetesek majd 200 éve St. Sixtus néven kolostort alapítottak. A II. világháború után átadtak egy eredeti receptet és a licencet is egy, a kolostor falain kívül lévő főzdének, a szerzetesek, csak szigorúan a saját fogyasztásukra főztek sört. A sört Sixtus néven hozták forgalomba, és egészen 1992-ig itt főzték a trappista szerzetesek eladásra szánt sörét. Ám akkor visszavették a főzdétől a jogot, és azóta St. Bernardus néven főzik a sört a kolostor falain kívül. Úgy mellékesen a kolostor, Westvleteren néven főzi azóta a sört, amiről minden Ratebeer-t látott ember tudja, hogy a belga sörök non plus ultráinak tartják. Azért a kívül rekedt főzetek sem utolsóak, valahogy olyan viszonyban állhatnak a trappista sörökkel, mint más kirekesztett italok az autentikus insider darabokkal. Erről rögtön bevillant Hrabal: Őfelsége pincére voltam c. zseniális művéből egy idézet:

"...és Zdeněk előadást tartott neki arról, hogy miért hívják a legjobb konyakot Armagnacnak és nem konyaknak, mert hogy az Armagnac, az brandy, mivel konyak csak azon a vidéken található, amit Cognacnak hívnak,úgyhogy hiába van Cognac határától két kilométernyire a legjobb konyak, azt már nem szabad konyaknak nevezni, csak brandynek..."

Hát valahogy ilyesformán állunk, pedig itt nem is 2 kilométer a távolság, épp csak az utca túloldalára kell átmenni. És akkor most már végre nézzük azt a jóllakottan mosolygó szerzeteses palackot. A sör összetevőinél - a minőségi maláta, a saját termesztésű komló, és a saját élesztőtörzs, meg a belgáknál szokásos kandiscukor után - semmi okosság, csak az importőr jól megviccelt, biztos összekeverte a magyar Löwenbräu-jal. A sokat ekézett kukorica is az összetevők között szerepel, ami azért több belga apátsági receptúra része, de ezen kívül az aszkorbinsav is felbukkan. Erre azért egy kicsit furcsán felvonja az emberfia a szemöldökét. Ebből is látszik, hogy az adalékanyagok még önmagukban nem rontják le egy sör minőségét.

Kitöltve szép gesztenyeszín ital csurran kelyhünkbe, paplanos őzbarna habja viszonylag gyorsan elillan. Nem csoda, 10% alkoholnál nem nagyon van ez másképp, marad a vékony fátyol a felszínen. A jellegzetes élesztős,  "belgás" illatot várná az ember, de az kitöltéskor csak a háttérben lapul. Friss málnaillat csapta meg az orrom, mely keveredett egy fanyar kovászos élesztőillattal, majd előbukkant egy csokilikőrös, kávésan pörkölt aroma. Olajosan nehezen jár körbe a pohárban. Megkóstolva elsőre alig jelzés értékű szénsavasságot érzünk, egy picit sem szúrós, hanem valami elképesztő karamelles, cappuccinos krémesség tombol az ínyünkön.Ízében is megjelenik a tejeskávés vonal, melybe egy kevés melanoidines pörköltség vegyül, és társul hozzá egy határozott alkoholos, de nem bántó likőrösség. Ahogy melegszik, úgy bújnak elő a gyümölcsök a mélyről. Szilva, meggy, narancslikőr, barackpálinka. Ahogy tovább melegszik jönnek a whiskys, diós, enyhén füstös malátás ízek, jelentkezik a komló szárazsága és újra Cointreu és Kijafa, a dán cseresznyelikőr, amibe egy kevés finomra őrölt héj és mag is bele van keverve. És végül újra kis ágyas szilvapálinka. Gyümölcsorgia a köbön, de a legszebb mégis az a földöntúli krémesség, ahogy az ember a szájában megjáratja a sört, és a szájpadlásától a nyelvcsapjáig elterül a habos, ragacsos ízbomba, utánozhatatlan koncentrációban, mégis légies könnyedséggel. Csak nagyon kevés sör adja ezt így vissza. És ugye hogy már el is feledtük az aszkorbinsavat meg a kukoricát