Az elmúlt két évben gyökeresen megváltozott a hazai home-brewer közösség. Egyrészt a gasztronómiai környezet országszerte hangos a söröktől, mint új izgalmas íztől, másrészt a törvényi környezet is megváltozott, hisz 2012. január 1. óta szabad otthon sört főzni. A házi sörfőzők már nem bujkálnak, nekem sem kell szóvirágokkal körítenem egy-egy kapott kóstolópalack eredetét. A gerilla titokzatosságot egyre jobban kezdi felváltani a profizmus és - persze a jó értelemben vett - üzlet, hiszen a kocsmák, pubok, de még a fine-dining közeli éttermek és persze közönségük is rákaptak a sörök ízére. Egyre több forrásból szerezhetőek be sörös kellékek és - szerencsére - egyre több sörfőző gondolja úgy, hogy az 50 literes kondérok és kis félhomályos pincék romantikája helyett egy főzdében, nagy menyiségben is megfőzhetik ugyanazt a jó kis sört, a fogyasztok nagyobb örömére. A Hara Punk, vagy a Hopfanatic sörei remek példák, hogy ebből a környezetből kinőve megismételhető az USA-ban lejátszódott forradalom. Ezt a folyamatot erősíti az 2013. márciusra kiírt, második alkalommal megrendezésre kerülő Házi Sörfőzők Versenye, amire immár nemzetközi szereplőket is várnak a szervezők. A hazaiak is lázasa készülnek, hogy a kiírt kategóriákban valami maradandót alkothassanak.

Köber Csabáék már a 2012-es versenyre is neveztek egy IPA-val, sőt nyáron a Porterüket is volt szerencsém kóstolni. Most - talán már az említett versenyre is gondolva - egy újabb IPA készült, amiből kaptam egy palackkal. Előre bocsájtva csak annyit, Csabáék a visszafogottabb vonalat képviselik az IPA-fronton. Nem olyan hátba vágósan keserű az IPA-juk, hanem simulékonyabb, bár azért az újvilági komló (Amarillo) hozza a kötelezőeket a sörben, mégis gyümölcsösebb, elegánsabb, mint pl. egy Chinook. Kibontás után, még kitöltés előtt, rögtön kikacsint a jellegzetes komlóillat a palackból. Mangó, grapefruit, kevés - az Amarillora annyira jellemző - őszibarack és mandarin és egy leheletnyit fémes, száraz illatvilág tárul elénk. Poharunkba töltve szépen mutatja a paplanos piszkosfehér dús habkoronát és mézsárgán, enyhén rezes, borostyános beütéssel, opálosan, sejtelmesen nyújtózik a kehelyben. Ízében egy illanó malátaédesség és enyhe fanyarság után jön a száraz keserű, de ahogy a felvezetőben is írtam, nem olyan eget verően brutál ez a keserű, csak egy kötelező és persze jellemző részlet. Ahogy kicsit melegszik a sör, a fémes, enyhén alkoholos illatokat felváltja egy olajos, gyantás, és - eddig ezt IPA-ban nem tapasztaltam - a mandarinillat mellé odafurakszik és lassan átveszi a stafétát a fekete ribizli és az áfonya. A tavaszra főzött IPA-ban az alkoholos melegség mellől kicsit elmaradó testet hiányoltam. Itt az alkoholt szépen eltakarja a komló, de talán - és itt van egy apró hiány a sörben - a komló lecsengése egy kicsit rövid, lehet, hogy egy agresszívabb hidegkomlózás ezen dobott volna.

Összességében egy szép, kerek és - számomra nagyon szimpatikus - visszafogott amerikai stílusú IPA, ami nem olyan száraz és keserű, mint más darabok, a minden extremitás mellőzése az igazi erénye. A mindennapok IPA-ja, amit bármikor elővehetünk, nem kell hozzá különleges ünnepi hangulat. Egy jó, stílusos sör. Meg is éheztem rá, így - bár nem készültem külön alapanyagokkal - kinyitottam a hűtőt és összedobtam egy jó kis IPA-szendvicset. Friss házi kenyérre kevés vajat kentem, rá egy szelet szép főtt combsonkát, majd vékonyan megkentem juhtúróval és rádobtam egy kis ribizlilekvárt és aszalt vörös áfonyát, és pár gerezd mandarint. A juhtúró markáns íze szépen felelgetett az IPA keserűségére. Az aszalt gyümölcs és a fanyar lekvár meg a mandarin a gyümölcsösséget hangsúlyozta ki. Az enyhén sós sonka és a kenyér pedig jó alapot, és a keserűnek kontrasztot adott mindehhez. Egy keserűbb IPA csípősebbet, többet kívánt volna, de a szendvics és a visszafogott IPA összhangja egy hosszú távú kapcsolat biztos kezdetét ígérte...