Köber Csaba és Bock (nomen est omen...- bocs!) Ádám nem ma kezdték a házi sörfőzést. Az Első Magyar Házi Sörfőző Versenyen és az idei rozsnyói sörversenyen is neveztek a blogunk által is kóstolt Way to Amarillo fantázianevű IPA-val.

A Főzdefeszten kaptam Csabától a fenti portert, melynek elnevezése és a címke képi világa viccesen a népszerű sorozatra játszik rá. A sörfőzés közben azonban - az előző főzetet kóstolva - a páros nem ismer tréfát. Lássuk, az IPA után hogy muzsikál a porter.

A hűtőből kivéve az üveget először enyhén fanyar, földes, pörkölt malátás, kávés illatok érkeznek, majd - ahogy melegszik a pohárban - bújnak elő a tejkaramellás aromák és az élesztők fruttis gyümölcsös jegyei. A barnásfekete színű italon csak átsejlik a fény, bézs habja közepesen tartós, de a kötelező milliméteres fátyolszerű habréteg végig megmarad. Megkóstolva a frutti és a karamella ellenére meglepően gyomorkeserűs, gyógyfüves dominancia uralja az első kortyot. Mellőle egy leheletnyit vizes test bontakozik ki, de nem szódásan, szirupból hígított sörösen, mint a konszernek core-lagerei, hanem mint egy üde zamatos karsztforrás ízei. Törökös kávé, ázott föld és egy kevés csokoládé van oldva ebben a forrásban, de lecsengésében megmarad egy elegáns, likőrös szárazság is. Nagyon távol illanó aszalt gyümölcsösség, szilva és mazsola keveredik még, hogy aztán újra visszavegye helyét a kávé, a kakaó és a száraz komlósság.

Sehol semmi olcsó cukrosság, savanyú üresség, egy klasszikus - enyhén vizes, - de gazdag, zamatos jól eltalált porter. Földessége és unikumos keserűje miatt ízvilága rokonítja néhány Schwarzbierrel és balti porterrel is. De nem olyan földes illetve cukrosan gyógyfüves, mint alsó erjesztésű rokonai. Az enyhe alkoholos melegség meg teltebbé is teszi. Gratulálunk és várjuk a folytatást!