Az ízesített sörök mostanában már a magyar sörkultúrától sem tűnnek feltétlenül annyira idegennek, mint akár öt évvel ezelőtt. Bejöttek a mindenféle belga lambicok és witbierek, elterjedtek a radlerek, lett Korty és Szent András könnye. Egy dogma azonban többé-kevésbé megmaradt: a sörfőző által világos lagernek rendeltetett világos lagerek minden fogyasztó szemében abszolút készterméknek számítanak, amiket már csak meginni szabad.

Ez azonban nem valamiféle univerzális természettörvény, Európa más népeinél régóta dívik a sörök utólagos ízjavításának divatja. A berlini búzasöröknél ("mit Schuss") ez például magyar szemmel is teljesen érthető gondolat, hiszen a vastagon tejsavas, ám merőben testetlen Berliner Weisséba csurgatott málna- vagy szagosmügeszörp valami olyasmi, mint az ízesített lambic: megszelídít egy egyébként igencsak karakteres ízt, elveszi a megosztó aromaéleket. Annál jobban felvonhatja a szemét az egyszeri magyar fogyasztó a címben foglalt második kifejezés, a lengyel "z sokiem" (=gyümölcslével) mögött megbúvó gyakorlat láttán. A derék lengyelek ugyanis fogják abszolútátlagos core lager söreiket - Żywyec, Tyskie, Lech, Okocim, stb. - majd málna-, grapefruit-, kivi- és hasonló szörpöket öntenek bele. (Ráadásul az sem példátlan eset, amikor mindezt felforralják, majd cukorral és fahéjjal kínálják.)

Ha jobban belegondolunk, a fenti sörmárkák magyar piaci megfelelői, tehát a Drehertől a Sopronin át az Arany Sárkányig terjedő szegmens tagjai valóban nem túl nagy élmények magukban fogyasztva. És ha már így van, lehetséges "unni az egyszerű ízeket", igazából a világ legtermészetesebb dolga, ha egy-két kreatívabb, ám gasztronómiailag alulfejlett kocsmáros átveszi a lengyel példát. Mint a nyitóképen látható, az első fecskék már megjelentek.