Tegnapelőtt a fáradságos munkanap lezárását igen méltóképp ünnepeltem meg. Egy kis üveg 5 a.m. Saint fantasztikusan komlózott, már-már IPA szerű, borostyánszínű ale-t kortyolgattam, csilivel megszórt sonkás omlett kíséretében. Fejedelmi volt, és szép is:

Még ilyet is csináltam vele:

Éppen átszellemült arccal figyelgettem a színét, és azon tűnődtem, hogy ez kárminvörös, borostyánsárga, vagy inkább gránátszínű, amikor BÁÁMMM, óriási durranás, valami olyasféle hang, amit egy 2 méterről betonra ejtett szekrény ad ki, ha tele van pezsgőspoharakkal. Először még abban sem voltam biztos, hogy élek, utána azon töprengtem, hogy álmodom-e az egészet, majd elkezdtem keresni, hogy hol történt a robbanás, és hány halálos áldozata van. Az egész lakást körbejártam, de sehol semmi. Gyerekeim legyintettek, hogy persze, volt robbanás, de miért baj hogy nem találom? Biztos az utcán történt, vagy egy másik városban. Meg különben is, TV-t kell nézni és kész.

Nem hagytam annyiban, 5 perc lázas keresés után jutott eszembe kinyitni a bárszekrényt.

Ez a látvány fogadott: 

A hollandiai Eem főzde most már soha meg nem kóstolható Tomahawk sörének hullája látható a képen.

Kortyondi haverom hozta nekem Amszterdamból, egy hatalmas sörboltból (De Bierkoning), és még csodálkoztam is azon, hogy palackban ennyi élesztőt még nem láttam. És minden bizonnyal éltek a sejtek, mert annyi széndioxidot gyártottak, amely egy doboz szódapatronban sincs. Hát nem bírta szegény üveg. De az biztos, hogy nagy szerencsém volt, mert ha közvetlen mellettem méltóztatott volna felrobbanni, akkor ez a poszt sem készült volna el soha. Eddig a sörtől való meghalás két módját ismertem: 1. májzsugor, 2. belefúlás. De úgy látszik létezik sörrobbanás is.

A címkét meg tudtam menteni, élt és meghalt szegény, ez maradt belőle: