Az egész úgy kezdődött, hogy az olasz kollégámmal – aki nem is olasz, hanem szárd – egyszer sörökről beszélgettünk, és megígértem neki, hogy együtt elmegyünk egy sörgyárba. Először a kőbányaira gondoltam, de gyorsan le is beszéltem róla magamat, nem sok kedvem lett volna télvíz idején olyan „sör”-öket kortyolgatni, amelyeknek az elfogyasztása 40 fokos melegben is csak éppen megbocsátható bűn.
Jött a mentő ötlet, nézzük meg az Osterbräu valamelyik mini sörfőzdéjét. Legkedvesebb sörbarátommal a Tölgyfa utcai Osterbräu sörözőben párszor már látogatást tettünk, majd valamikor megéneklem az ott kapható 3=4 csapoltsör históriáját, most csak annyit, hogy eszembe jutott, egyszer a Ferenciek terén levő Osterbräu-t is ...

(...) nem csinált semmit, az égvilágon semmit, lógott erre-arra, órákig üldögélt a Sparschweinban az első üveg Sternburg mellett, és körülötte minden csordultig volt hiábavalósággal és rá a megvetés, néha csillapodott, néha megfeledkezett róla, és csak bámult maga elé teljesen tompán, csak bámult hosszú percekig egy repedést vagy egy foltot a deszkapadlón a bárban, hisz ez volt a legegyszerűbb, ébredés után azonnal lemenni a sarokra, és kezdeni ott, és ott is fejezni be, nem mintha agyonitta volna magát, ahhoz pénze se volt, meg egyáltalán, inkább csak megszokásból, és mivel egyszer valamikor a legolcsóbbat választotta, és azt mondta, Sternburg, bitte, azóta folyton azt hoztak neki, ha meglátták, nem kellett szólnia, belépett a ...