Miután IPAfai Pap kolléga tegnap már írt egy szokás szerint alapos összefoglalót arról, mit lehet látni és inni a csütörtöktől máig tartó Budavári Sörfesztiválon, a kedves olvasók remélem, megbocsátják, ha egy szubjektívebb megközelítéssel írok néhány bekezdést a témáról.

Még csütörtökön írtam egy rövid, ám annál malíciózusabb gyorsértékelést az idei fesztiválról Tumblrre, aminek annyi volt a lényege, hogy kizárólag a szűretlen Pilsner Urquellért éri meg kimenni, mert egyébként ugyanazok a sörök vannak csak jelen, amiket a múlt heti Főzdefeszten vagy a jövő héten kezdődő Cseh Sörnapokon ugyanúgy megkaphattunk/megkaphatunk majd, csak belépődíj nélkül. Erre tumbasztibi írt némi, a nézőpontom érvényességét megkérdőjelező reakciót, ami elgondolkoztatott – ugyanis tény, hogy a magamfajta, ún. sörsznobok eleve, csuklóból rühellik a Budavári Sörfesztivált. Erre több remek érv is van, hiszen a kiállítók szűréséből (pontosabban annak hiányából), a fellépőkből és még sok minden másból is az látszik kirajzolódni, hogy valamiféle tematikus vursliról van szó, ahol lehet inni és társas életet élni, de a konkrét sörkínálat igazából sokadlagos.

Ez, mint elsődleges előítélet, akár még igaz is lehet, de az már mindenképp erősen szubjektív gondolat marad, hogy baj-e. Kínálkozik az ellenérv, hogy amíg van egy csomó valóban remek sör egy helyen, addig kit érdekel a Borsodi-stand, Majka&Curtis, a nagyipari ciderliget vagy épp a ledfal. Annak, aki egyébként nem ér rá arra, hogy – például – az Élesztőben, a Pivóban vagy az Henriban vadássza össze a különféle érdekességeket, még akár kifejezetten vonzó is lehet, hogy mindezeket egy helyen megtalálhatja, és üvegpohárból!, pohármosóval! végigkóstolhatja. Azaz akár kifejezetten sörbuzi érdeklődésből is lehet létjogosultsága a Várba látogatni sörfesztiválozni.

Hiszen kinn van egy csomó jó magyar kisüzem, a Zip's-től a Hara'Punkon és a Hopfanaticon át Fótig, csak hogy párat említsek. Igaz, az ő söreiket persze még pont nem annyira nagy kunszt elérni egyébként sem, de az, hogy a jelen lévő, a Főzdefeszthez képest szegényes, de azért egyáltalán nem szűk kisüzemi kínálat egyszerre legyen egy helyen, már valóban ritkább. De ugye épp erről írtam az előző bekezdésben: sokfelé elérhető sörök egy helyre hozatala.

Különösen igaz ez, ha kitekintünk a más népek sörei felé, hiszen a már említett, komolyabb fesztiválok egyfelől jellemzően egy országra fókuszálnak, másfelől az – egyébként díszvendég – Csehország sörei között már akadtak olyanok is, amik Magyarországon egyébként nem, vagy legalábbis nagyon ritkán szoktak jelen lenni. A nagyüzemiek közül ilyen a Staropramen Granát, a kisebbfajták közül a dalešicei gyár kínálata, és persze ilyen a fesztivál abszolút sztárja, a szűretlen-pasztőrözetlen, fahordós Pilsner Urquell is, amit nagyon ritkán lehet bárhol is kapni a plzeňi gyáron, illetve az attól nagyjából egy kilométerre lévő Na Parkánun kívül. Ebből naponta két darab 25 literes hordót bontottak, és borzasztó boldog voltam, amikor láttam szombaton, hogy hiába nem voltak a csapra verési időpontok semmilyen látható módon hirdetve, a fél kilences második alkalomra így is kígyózó sorok álltak a pultnál. Olyan emberek, akik hajlandóak voltak sokkal többet várni, mint a többi pultnál kellett volna, csak hogy ihassanak a fesztivál legizgalmasabb söréből.

És itt el is érkeztem azokhoz a problémákhoz, amikről bátrabb fantáziáimban úgy gondolom, hogy ha a szervezők egy kicsivel több figyelmet fordítanának a kezelésükre, akkor a magamfajtának sem kellene 3000 karakteres mentális bűvészmutatványokba bonyolódnia ahhoz, hogy felfedezze a rendezvény szerethető oldalát. És itt nem a magyar nagyüzemek saját márkáinak kirúgására vagy a koncertjelleg visszafogására gondolok, mert világos, hogy vannak ún. tömegrendezvények, ahol az ún. emberek elvárásait próbálják az ún. profit érdekében követni, és az ezzel jár. Vannak ezeknél sokkal apróbb, ám jóval megmagyarázhatatlanabb vonások is. Az egyik a személyzet kérdése, ahol az csak egy dolog, hogy a toborzott vendéglátósok egy részét nem terhelték túl sok információval az általuk kínált sörökről, ez szinte mindenhol így szokott lenni.

De épp az említett szűretlenpilsner-csapolásokat végző hölgyek egy része például olyan elképesztő, kioktató arroganciával darálta végig a sorban állókat, éreztetve, hogy igazából kegyet gyakorol a kiszolgálással, hogy azt még a legrettegettebb postahivatalokban is szégyellték volna. Különösen, hogy a sajtómegnyitón és az első délutánon egyaránt a plzeňi gyár egyik marketingmenedzsere, a fentebbi képen is szereplő szuperkedves Robert Lobovský kezelte a hordókat, így a lehető leglátványosabb volt a kontraszt. Hasonló apróság, hogy a Borsodi önálló standot nyithatott Königsburg nevű, általában hipermarketek alsó polcán, üvegenként nagyjából száz forintért árult sörének, ráadásul korsónként 700 forintért csapolva. Igaz, nem is láttam senkit, aki vásárolt volna a standnál, de ez is csak azt támasztja alá, hogy mindenkinek jobb lett volna, ha ki sem nyitják, mert ez így nagyjából olyan öngól volt, mint két évvel ezelőtt a nagy sikerű „Kézműves Arany Ászok” stand, csak kevésbé látványos.

Mindenképp előrelépés a korábbi Budavári Sörfesztiválokhoz képest, hogy idén már volt valami kifejezetten izgalmas ritkaság a kínálatban (mégha a nyolcszor 25 liter nem is mondható túl soknak), tehát történt némi kikacsintás a sör kedvéért érkezők számára is. Ha ez a vonal folytatódik, és közben sikerül kiküszöbölni a fent említett és azokhoz hasonló, leginkább ordító hitelességi deficiteket, talán sikerülhet kialakítani egy remek egyensúlyt, amiben a tömegszórakoztatás és -kiszolgálás mellett megfér egy teljesen vállalható sörbarát-specifikus profil is.

(A cikkben szereplő fényképek a fesztivál Facebook-oldaláról származnak, kivéve a rossz minőségű utolsót, ami saját készítés. A teljességhez hozzátartozik, hogy a hetijegyet öt darab kisüzemisör-kóstolókuponnal egyetemben a szervezők biztosították számomra, így pénzt ott csak cseh sörökre kellett költenem.)