"A közvetlen mellettünk lévő lakásban egy sápad arcú férfi lakott. Nőtlen. Jó középkorú. Hangja áthallatszott a vékony falon, mikor ügyfeleivel beszélt telefonon. Valami ügynöksége volt, amit otthonról láthatott el. Néha olyan jóízűeket nevetett, hogy akaratlanul is elhúztam rá a számat. No meg azok a puffanó-csettenő dugók! A sörösüvegnek akkoriban még nem volt fémkupakja. Ezek a dionüszoszi hangok, a hahoták meg a dugópuffanások nemigen illettek össze a kísértetiesen sápadt arcú férfival, akivel néha összefutottam a liftben. Aztán, ahogy múltak az évek, neki is megcsappant a nevető kedve, mind ritkábban hallottuk hahotázni."

 

Tomas Tranströmer: Az emlékek látnak
(Emlékeim, p7.)
ford. Mervel Ferenc, Széphalom Kvműhely, 2002
(Nobel-díj, 2011)