"– Nocsak. Hogy a sör. Maga szerint. – Az öreg bólogatott, a pincérgyerek a levesestálakat szedte össze, gyerekeim a szemét figyelték, az üvegből valót. Az asztal alatt rugdostam őket. – Szóval hogy a sör… valami mély és szép dolog volna… – A fiú dühösen bólintott. – Olvasta, kollega, a Magyar Pimodánt?
– Olvastam – pirult el a gyerek.
– Az Ady Endrétől?
– Attól.
– Jól van. Akkor olvassa el még egyszer.

Pakoltak tovább.
– Mit szeretne maga? Itt szeretne cseh lenni? Kultúrember? Igaza is van! Itt jó csehnek lenni! Mit szeretne maga?
– Úgyis tetszik tudni…
– Tudom. Mondd csak el… mondd csak el a direktor úréknak.
A fiú feleségemhez beszélt, félénken és szemtelenül, mint egy diák a szigorú, de igazságos biológia-tanárnőjéhez.
– Azt szeretném, hogy megnézzem a fél szememmel Muranót, Buranót és Torcellót. Azt mind megnézem. – De csak a feleségemet nézte.
A gyerekek üvölteni kezdtek:
– Murano!
– Burano!
– Torcello!
A két pincér egymáshoz öregedett, árván ácsorogtak az asztalunk mellett, erőt gyűjtöttek, hogy átkeljenek a betonsivatagon.
– Itt van, teszem azt, ez a Közép-Európa. Nem egy hülyeség, elhiheti. Én Budapesten például egy női embert ismerek, aki kormányszinten foglalkozik a sörrel. A sör meg Hölderlin, ez a kettő a szakterülete… Centráljurópdrím. Legalább tudomásul veszi a művelt Nyugat, hogy közte és az oroszok közt van egy lyuk. Egy fekete lyuk. Ebbe aztán összevellázzuk, aki él és mozog – nagy előzékenyen, csak Ön után Pan Gombrowicz, ő, csak nem Danilo Kiš, kit erre vetett vezérlő csillaga, e kobold?! –, aztán mikor így egybe vannak terelve, akkor már meg lehet jegyezni őket. Nem egészen szeriőz dolog, de majdnem. Ha minden jól megy, átkajabálgathatnak egymásnak a regényeikből. Ha minden jól megy, abban a pillanatban, hogy egynek mondtuk őket, azonnal el is válhatnak egymástól, s lehet ki-ki saját maga… Persze ha minden jól megy…
– A Duna, az volna a jelképük! – lobogott a fiatal pincér.
– A Duna túl nagy. Legalábbis Prágához. Gondolja csak el ott a Károly híd alatt… Túlzás. Abból, kolléga, kormányszintű probléma lenne. Nagymagyar vágyálmok a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Meglássa.
– A Duna nem magyar.
– Ugyan, fiam, amíg az kiderül…
A feleségem meg én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát ketten megrémisztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat és a gyerekekét, a hajunkba dörzsöltük, és a gyerekébe, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől. Bár diákos csíny volt ez, főleg a sör iránti rajongásunkat és a belőlünk (korunk ellenére) feltörő fiatalság lelkesedését fejezte ki. Sörjampecek voltunk."
 

(A fejezet végén E.P. megjegyzése:
"Álmomban Hraballal csúnyán berúgtam. Ülünk, nézünk. Rendőr jön, sört kér az is. Hrabbal?, kérdi, s ferdén ránk néz. Akkor még nem volt ez nyíltság meg minden, ezért nézhetett ferdén, sőt így folytatta: Hrab nélkül innét el nem megyek. Ekkor nagy nevetve el ment Hrabal. (Persze: hrabalra el!…) – Egy másik álomban megköszönte, mondván, öregem, ez csehül nem ment volna! Tudom, bólintottam, mint egy osztályelső, én is tudom, mi az csehül állni (státi)."

részlet: Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete, 9.