Ez a bejegyzés egy hete vár megírásra, már attól tartottam hogy soha nem írom meg, sőt semmi mást sem töltök fel többé erre a blogra. Na de ne vágjunk a dolgok elébe.

Március 29-én és 30-án úgy alakult, hogy ki kell vennem két nap tavalyi szabadságot, és ahelyett hogy itthon lézengjek a lakásban, inkább utazás mellett döntöttem. 

Március 29.

Hétfőn megcéloztam a délkeleti végeket, sőt egyenesen egy romániai falut, irány Gyula-Varsánd. A kerek három órás zötyögés sem telt unalmasan, sikerült egy üres fülkét találnom, és egy magvas fizikai könyvben mélyedtem el, és amikor a sok betűtől végképp elfáradtam, hát felnyitottam egy Urquell-t:

A gyulai pályaudvarról egy helyi busz majdnem a határig elvitt, innen átgyalogoltam a Fehér-Kőrös mentén Vărşand falu közepéig, csekély 5 km, csak ott találtam egy kicsiny boltot. Senki ne csinálja utánam, ugyanis semmi értelme. Egyedüli trófea az alábbi sörpáros, bár a Ciucaş váratlanul jó volt.

Visszafelé jövet szerencsém volt, negysokára megállt egy helybéli autós, 30 éves veterán nyitott kocsiján mentünk vissza a gyulai várig, közben a szél lobogtatta a hajunk a meleg, nyárinak is beillő napon.

Rövid lubickolás a várfürdőben, majd séta a városban. A legnagyobb meglepetés ekkor ért. Egy étteremben meggysör - pohár: 280 Ft feliratot látok. Megkérdem a pincért: Milyen sör ez? Hát meggysör. Na jó, de milyen? Hát bellevuekrík (ilyen kiejtéssel, ahogy leírtam!) A pincér megkérdi, enni is szeretnék-e? Nem, mondom, mire azt közli, sajnálattal, hogy akkor nem ihatok. A főnöke mentette meg a helyzetet, mert arra a javaslatra, hogy akkor igyak a szembenlévő koktélbárba, azt kérdeztem, na jó, de ott ugye nincs a meggysörükből. Szóval megkaptam a kriek-et, nagyon jólesett, már eléggé kitikkadtam a sétától.

Attól viszont nem kellett volna félnem, hogy máshol nem ihatok ilyet Gyulán, még vagy 4 másik helyen is csapoltak meggysört (így kiírva, márkamegjelölés nélkül). Gyula amúgy is hihetetlenül kulturált sörileg, mert a legkoszosabb csehókban is (amelyek egy nagyságrenddel tisztábbak a budapesti megfelelő intézményeknél) a szokásos borsodi-aranyászok-soproni trió mellett majdnem mindenütt volt Edelweiss is.

Visszamenett megálltam Békéscsabán is, de vesztemre. Semmilyen értékelhető sörforrás nincs arrafelé, így kénytelen voltam egy ottani spar-ban vásárolt Soproni démont felhörpinteni.

Március 30.

Másnap viszont irány Esztergom és Párkány. Miért nem a jól bevált Komárom? Az ok egy szó: Green-Pub. Ez a zöld házikó minden sörkedvelő testvér fülében ismerősen cseng. Bár a pár évvel ezelőtti dicsősége megkopott, még mindig van vagy 8-10 szlovák és cseh csapolt sörük (nagyon friss), sőt most már 3 belga is. Én egyből az újdonságként árult almás Lindemans-ból kértem egy pohárral, egy Hoegarden és egy vágott Budvar társaságában.

Nagyon mókás ez a pohár, mert 3 féle szögből 3 különböző lambic (meggyes, őszibarackos, és málnás) felszolgálására alkalmas. Kár hogy nem kunyeráltam el egyet.

Ettem persze még egy szokásos knédlis húst is, csapolt Topvarral, vettem még pár apróságot, és irány haza.

Biztos feltűnhet még az is sokaknak, hogy ezt a napot nem saját, hanem netről lopott fotókkal illusztráltam. Hogy miért? Sajnos, hazaérve, már Pesten a 4-es villamoson ellopták a táskámat, az összes irattal, és a táskában volt sokat látott kedves régi fotómasinám is.

Hát ezért volt az, hogy sokat vívódtam elkeseredésemben, hogy folytatom-e a blogot. Szerencsére Pável barátom megvigasztalt, sőt másnap visszahozta egy ember a Keleti pu. kukájából a táskámat is, de a fényképezőgépem, a nap szép emlékeivel, már az enyészeté. Sajnos. Sic transit gloria mundi.